Amikor nem vagyok...

(Zsolt küldte, hogy tegyem közzé)

Amikor nem vagyok…

Éjfél után három perccel,
a falusi templom egyik kopott padjában ültem,
de nem voltam ott.
Kétségbe esve kirohantam a poros útra,
de nem voltam ott.
Könnyes szemekkel tovább szaladtam, keresztül a kietlen, sötét utcán
és minden elhagyott ház, minden ablakában
kerestem, vártam, hogy meglássam saját magam,
de nem voltam ott.
Lihegve kiértem a falu szélére, szívem a torkomban lüktetett.
Térdre rogytam, keservesen sírtam és nem tudtam,
miért vagyok egyedül, miért nincs senki velem,
hogy miért nem látott engem senki a faluban,
ahova karnevállra gyűltek az emberek.
Térdeltem a falu szélén a porban,
térdeltem az éjszaka sötét leple alatt,
de nem voltam ott.
Mélyen egy tócsába meredt a tekintetem,
de nem nézett vissza senki sem.
Könnycsepp hullik a szememből a tócsába,
de nem zavarja fel annak felszínét,
mintha itt se lennék.

Amikor nem szeretek, akkor gyűlölök.
Amikor nem kötözök, akkor okozok sebeket.
Amikor nem mosolygok, akkor lenézek.
Amikor nem simogatok, akkor ütök, rúgok, pofozok.
Amikor nem ölelek, akkor eltaszítok.
Amikor nem csókolok, akkor leköpök.
Amikor nem építek, akkor rombolok.
Amikor nem vagyok kedves, akkor csak utálatos.
Amikor nem vagyok jó, csak rosszra vagyok képes.
Amikor nem a világosságban, akkor a sőtétségben vagyok.

Feállok térdeimről és elballagok a tócsa mellől,
de nem vagyok itt.
Hiába nevetek és szórakozok a karneválon,
én ott se vagyok.
Elindulok a pusztába vezető úton, hátha ott vagyok...
... hátha, valahol a másik oldalon vagyok.